Hát persze, hogy még itt vannak!

Itt vannak és itt is maradnak. A deguk. És a hozzájuk kapcsolódó idegbajom. Szerencsére enni már tudok, de szabadidőm nagy részét a ketrecük mellett töltöm, ugrándozva, bámulva. Néha valamelyik gazdi, leggyakrabban Tamara társaságában. Jobb, mint a tv.
Különben nagyon érdekesek, helyesek, viccesek. Nem félnek tőlem, gyakran összedugjuk az orrunkat. Nem esznek tápot és kutya jutalomfalatot. Szóval, akár szerethetném is őket, ha nem lennék ilyen iszonyúan féltékeny.
Még meggondolom. Szerintetek?